Ha visszakapnálak...

Csendesen esett. Az esőcseppek puhán érkeztek a földre, selymesen folytak végig az esernyőkön. Az időjárás is sírt, gyászolt; csendesen zokogott. Az emberek fekete esernyőjük alá rejtőztek, úgy törölgették szemüket, néha-néha hangosan felszipogva.

Egyetlen egy ember fejét nem fedte semmi. Egyedül az ő vállába kapaszkodtak a szomorú cseppek. Barna haja tincsenként tapadt homlokára, onnan folytak végig arca vonalát követve, hogy aztán állánál és orránál megpihenve lecsúszdázhassanak a saras földre.

Kezében szorongatta az elhunyt kedvenc virágát, nem tudta ledobni a sírba; nem. Nem akarta elengedni, görcsösen ragaszkodott a virághoz. Az volt az utolsó reménye, az utolsó ajándéka. Nem akarta elengedni.

Fejét leszegte, hagyta, hogy könnyei elinduljanak. Hangtalanul folytak a könnyei az esőcseppekkel vegyülve; abban reménykedett, hogy így talán nem veszik észre bánatát.

Tudta, hogy nem neki a legnehezebb. A szülők, testvérek, családtagok mind-mind fájdalmas tűzben égtek. Önzőség volt, hogy ezt gondolta, de abban a pillanatban ez mind nem érdekelte. Fájt a szíve, szét akart szakadni; felakart üvölteni, hogy az egész világ tudomására hozza fájdalmát.

A fiú lágyan végighúzta ujját az elázott szirmokon. Próbált mosolyogni, de egy erőtlen vicsorgáson kívül nem sikerült magára erőltetnie semmit. Minden erejével azon volt, hogy legalább egy lágy mosolyt kicsikarjon magából, hisz nem akarta, hogy összetörve, fájdalomtól reszketve búcsúztassa el szerelmét.

Bedobta a virágot. A piros tulipán puhán landolt az ébenfekete koporsón. Ahogy koppant, a fiatal fiú szíve ugyanabban az időben dobbant. Ordítani tudott volna…

- Csss… Halkabban Chanyeol. Ne zavard úrnőd álmát – suttogott maga elé, mikor hangosabban szipogott a kelleténél. – Szép álmokat, édesem. Ne félj, nem leszel magányos. Csak várj rám – búcsúzott a magas férfi.

Chanyeol erőtlenül zuhant az ágyába. Kedvtelen arccal meredt a plafonra, egészen addig, míg el nem nyomta az álom. Szenvedése nem kapcsolt ki, inkább felerősödött. Nehéz volt a szíve, mégis egy pillanatra újból boldog lett.

A világos barna hajú lány neki háttal állt. A szobában világosság uralkodott, minden olyan békés volt. Chanyeol értetlenül ült az asztalnál, törölgette szemét, hátha csak álmodik, sőt még meg is csípte magát. Érezte a fájdalmat, tehát ébren kell lennie.

- Felébredtél? – Szólalt meg egy kedvesen csengő hang. Chanyeol felkapta a fejét, de szólni nem szólt. Csak nézte és nézte a tűzhelynél szorgoskodó fiatal lányt, kinek magas copfba volt kötve a haja, kockás ruháját piros köténnyel óvta. A lány megfordult és a fiúra mosolygott, kinek elakadt a lélegzete. Ilyen nincs – gondolta magában.

- Mi a baj Füles? Úgy nézel rám, mintha sosem láttál volna – kacagott a lány, majd kötényét kioldotta és a pultra helyezte. Két tányért fogott meg, kecsesen az ebédlőasztalhoz lépett és a megszeppent fiú elé rakta az egyik tányért. Köszöntés képpen megpuszilta a fiú arcát, majd ő maga is leült és csendesen enni kezdett.

- HaNi – suttogott a fiú, mire a lány kérdőn nézett rá. – Álmodom?

- Micsodát? – Kérdezte a lány. – Nem, Chanyeol, ez a valóság.

- Éreztem az ajkaidat, hallom a hangodat és érzem a terítő anyagát – markolászta a csipke terítőt. – Tehát nem álmodom. Nem álmodom! – Kiáltott örömmel teli hangon.

- Ez a valóság, Chanyeol – fogta meg a lány Chanyeol kezét. – Rosszul aludtál az este, de nézd! Elmúlt. Süt a nap és együtt reggelizünk. Hát nem szép? – vigyorgott a lány. Chanyeol elméje kezdte feladni a szolgálatot. Szerelme kezét szorította, érezte a legszebb kéz puhaságát, kecsességét, a lány csilingelő hangja megmelengette a szívét; ennek kell lennie a valóságnak! Eddig csak álmodott, egy nagyon rossz álmot látott, de ennek most vége!

A fiú fültől fülig érő vigyort villantott, majd minden előre jelzés nélkül felkapta a lányt és megpörgette a levegőben. Mindketten nevettek és csak forogtak, forogtak, forogtak…

Chanyeol a nedvességre ébredt fel. Ahogy kinyitotta a szemét, hirtelen azt sem tudta hol van. Felült az ágyában, de a sötétségen kívül nem látott semmit. Megtörölte arcát, mikor rájött, hogy a nedvesség, ami eláztatja az arcát, nem más, mint saját tulajdon könnyei.

Hirtelen felugrott az ágyról, feltépte az ajtót és mint egy őrült, úgy rohant a konyhába. Útközben fellökött ezt-azt, hisz az egész lakásban sötétség uralkodott.

Ahogy a konyhába ért, kitapogatta a villanykapcsolót és mikor világosság lett a helyiségben, lefagyott. Szemei ide-oda cikáztak. Az előbb még láttam, az előbb még láttam – mondogatta magában. A tűzhelyhez csoszogott, ahol a copfos lány készítette a reggelit, az asztalhoz botorkált, ahol azt a puha puszit kapta. Állt egy helyben, azon a helyen, ahol még pár perccel ezelőtt nevetve pörgött a lánnyal.

A valóság szörnyű küldöttként érkezett az elméjébe. Könnyei újból elindultak, küzdött a valóság ellen.

- HaNi! – üvöltötte, ahogy az egész lakást körbejárta. Mindenhol megfordult, ami csak az eszébe jutott. A wc-ben, a padláson, az ágy alatt, még a plafont is végig vizsgálta. De a lány sehol sem volt.

- HaNi! – üvöltött fel fájdalmában a férfi. Legelső dolgot, ami a kezébe akadt, felkapta és a falhoz vágta. A váza ezer darabra tört szét.

Az ámokfutásnak nem lett vége, még csak most kezdődött el.

Chanyeol felborította a kanapét, a polcon sorakozó képeket, dísztárgyakat lesöpörte, azok így megrepedtek, széttörtek és elgurultak. Visszarohant a konyhába, ahol széttépte a faasztalt borító csipketerítőt és a kukába vágta a szétmarcangolt textilt.

A hálószobába mászott; kezdett elfogyni tomboló ereje.

A szekrényből kidobálta a női ruhákat, ám végül elernyedve rogyott a padlóra. Zihálása felerősödött, könnyei nem akartak elapadni. Fájdalmasan a mellkasához szorította a kincsként kezelt ruhadarabokat és csak sírt, zokogott. Órákat töltött a padlón összegömbölyödve, arcához szorítva a textilt, mélyen beszívva néhai tulajdonosának illatát.

Meg akart halni.

- Chanyeol, ez nem normális. Tudom, hogy gyászolsz, de ez már nagyon a legalja. Te sem szeretnéd, ha így látna. Mit szólna hozzá, ha így összetörve, szétcsúszva látna téged? Hát nem örülne, az biztos. Haver, mi mindig ott leszünk neked, ha bármi baj van, csak egy telefonhívásba kerül, és ott leszünk azonnal. Ne süllyedj mélyebbre, ne fuldokolj a sötétben, oszd meg a fájdalmadat Chanyeol! Próbáld feldolgozni, hogy nincs többé. És attól, hogy te szenvedsz, nem fog visszajönni – próbált lelket önteni Chanyeolba egyik régi jó barátja. Az elmúlt hetekben Chanyeol tönkrement. Lefogyott, nem aludt, nem evett, nem ment ki a lakásából sosem. Karikás és a zokogástól felpuffadt szemei, kócos haja, sápadt bőre csak halvány árnyéka régi önmagának. Szeméből a csillogás kihunyt, puszta ürességet lehetett csak látni bennük. A valaha állandóan vigyorgó fiú most csak semleges arccal meredt maga elé, hideg kezei görcsösen szorongatták a bögrét.

- Itt vagy? – lengette meg a szomorú fiú előtt kezét a vele szemben ülő. Chanyeol hangosan sóhajtott, barátja pedig némán meredt rá. Tudta, hogy ez nehéz időszak haverjának, de nem tudta, hogy segíthetne rajta. Annyiban volt biztos, hogy nem hagyhatja magára Chanyeolt, hisz még a végén kárt tenne magában.

- Szerettem őt – a férfi hangja érces volt; hosszú ideje nem szólalt meg, ha pedig mégis, akkor csak üvöltött. Torka berekedt, hangszálai begyulladtak.

- Tudom – bólintott amaz.

- El akartam venni feleségül.

- Azt is.

- Úgy kellett elválnunk, hogy nem tudtam az ujjára húzni a gyűrűt.

- Chanyeol…

- Mond miért pont ő? – Emelte fel tekintetét és dühösen meredt barátjára. Düh és csalódottság tükröződött szemeiben. – Miért nem más? Miért nem az a rohadék?!

- Chanyeol…

- Ott ültem azon a rohadt lépcsőn, kezemben szorongattam a dobozt, alig vártam, hogy lássam, ahogy büszkén viseli a gyűrűt, és szerelmes szavak helyett kapom a telefonhívást, hogy bevitték a korházba! Szerinted mit éreztem, mikor a sürgősségin annyit mondtak, hogy nem érnek rá, több vér kell?! Az a rohadt sofőr pedig ott hagyta! Cserbenhagyta! Azt kívánom, hogy bárcsak ő feküdne a föld alatt, nem pedig HaNi! – csapott az asztalra, a heves gesztusokra a kávézó minden vendége odapillantott.

Sehun nyugtatóan ráfogott a dühöngő férfi kezére és nyugalmat erőltetett a hangjára.

- Barátom, kérlek. Kérlek, ne hagyd el magad.

- Hiányzik. Úgy hiányzik – temette tenyerébe arcát az idősebbik.

A templomban nem volt senki rajta kívül. Csendesen zokogva simogatta a kezében tartott fényképet, ahol egy vidáman mosolygó lány nézett rá.

Igen, Park Chanyeol szerelmes volt. Mindennél jobban szerette barátnőjét, a tenyerén hordozta, mindent megadott neki.

Összeköltözésük napjától fogva minden nap újból beleszeretett a lányba. A félénk érintések, a kedves gesztusok, az állandó viccelődések elérték, hogy Chanyeol fülig szerelmes legyen. Évek óta tartott a kapcsolatuk, mire rászánta magát, hogy feleségül kérje.

Azon a napon fekete öltönyt vett fel fekete nyakkendővel. Haját szétválasztotta és jófiúsan elfésülte. Egy csokor piros tulipánt szorongatott a kezében, míg másikban egy kis rózsaszín masnis dobozt tartott.

A vigyort nem lehetett eltüntetni az arcáról, ott toporzékolt megismerkedésük helyszínén.

Telt-múlt az idő, de a lány nem jelent meg a várt időpontban. Több óra elteltével Chanyeol rosszat sejtett. Hívni próbálta barátnőjét, de a telefont kikapcsolták.

Nagysokára megcsörrent a mobil, a várva várt hívás megérkezett. A férfi jókedvűen szólt bele a készülékbe, mókásan számon kérve a fiatal lányt, hogy hol van, de csak egy hivatalos hang válaszolt.

- Elnézést a zavarásért Park Chanyeol. Jang HaNi az élettársa, ugye? A hölgyet életveszélyes állapotban hozták be a Szöuli Kórházba. Autóbaleset történt, pontosabban cserbenhagyásos gázolás. Ide tudna jönni minél hamarabb? A rendőrség is várja.

Nem élte túl. Olyan mértékű sérülései voltak, amiket az orvosok nem tudtak meggyógyítani. Hiába küzdöttek az életéért, Jang HaNi meghalt. Vele együtt halt meg Park Chanyeol is.

- Sajnálom, sajnálom szerelmem – szorította magához a fényképet. – Sajnálom, hogy miattam haltál meg. Ha nem azt a napot választom ki, akkor még mindig élnél. Sajnálom, kérlek, bocsáss meg – esdekelt szerelme bocsánatáért.

Sok időt töltött a templomba, mire összeszedte magát annyira, hogy kilépjen a kapun.

Szemét törölgetve lépkedett az utcán, így nem vette észre a sarkon beforduló lányt és már csak arra eszmélt fel, hogy összeütköznek. Sajnálkozva hajolt meg a lány előtt, majd gyorsan felkapkodta a földre esett könyveket. Még egyszer meghajolt a lány előtt, de mikor átnyújtotta a könyveket és ránézett az idegenre, lefagyott.

Reflexből megölelte a lányt, mire az először meglepődött, majd mérgesen eltolta magától a fiút.

- Elnézést, én csak…– vakarta meg zavartan a tarkóját Chanyeol, míg a lány dühösen húzta össze magán a kabátot. – De te nagyon hasonlítasz egy kedves ismerősömre.

- Értem – nézett zavartan a lány. – És szokásod megölelgetni vadidegeneket az utcán?

- Nem – rázta a fejét a magasabbik. – Park Chanyeol vagyok.

- Jang HaNi – mutatkozott be a lány is, mire Chanyeol megszédült. A lány teljesen úgy nézett ki, mint elhunyt szerelme, a hangja, a gesztusai, de még a neve is ugyanaz. Park Chanyeol világa a fejetetejére fordult.

Kapott egy lehetőséget az élettől.

2 évvel később Chanyeol és HaNi az esküvőre készült. A múltban lejátszódó események újból lepörögtek, annyi különbséggel, hogy Chanyeol meg tudta kérni visszakapott szerelmének a kezét. Úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lenne, a széltől is óvta.  Park Chanyeol hosszú idő után újból boldog volt.

Jang HaNi meghalt október huszadikán.