Néha könnyebb elmenekülni

Fejét lehajtotta, így hosszú barna haja eltakarta arcát. Hideg víz alá tartotta kecses ujjait; kezet mosott. A lefolyóba kékes víz ömlött le. Addig-addig dörzsölte kézfejét, míg a bőr már igencsak piroslani kezdett. Fájdalmasan felszisszent, majd aprócska tenyerébe vizet engedett és hajának végét kezdte morzsolgatni. A kék festék egy idő után kifakult, nem hagyott nyomot a hajkoszorún. Vizes tincseit a már igen használt iskolai törölközővel szárítgatta. Miután végzett, a néhai fehér anyag ismét vizesen lógott a helyén.

A lány fésűért nyúlt a zsebébe. Átszántotta haját, végül szoros copfba kötötte feje búbján, de haja vége így is háta közepét verdeste.

Az iskolai mosdóban töltött ideje alatt most először nézett a tükörbe. Kerek kis arca, mélyen ülő fekete szeme, takaros kis szája igazán édes teremtéssé varázsolta.

Porcelán bőrén most kék foltok éktelenkedtek, szeme könnytől csillogott, szája szomorúan húzódott keserű mosolyra.

A még mindig folyó csapvízzel lemosta arcát csúfító festéket és a rászáradt könnyeket. Mikor végzett, elzárta a csapot és a mosdókagyló peremére támaszkodott. Hangosan kifújta a levegőt, majd gyorsan felfelé pislogott, nehogy egy rakoncátlan könnycsepp elszabaduljon. Pár pillanatig harcolt, majd miután győzött, levette egyenruhájának blézer részét és az ismét megnyitott csap alá tartotta. A rászáradt pacákat igen nehéz volt kidörzsölni.

A vizes, de most már tiszta ruhadarabot ráterítette a fal mentén végighúzódó csőre. Végül kezét megrázta, hogy a vízcseppek nagyjától megszabaduljon és szoknyájával törölte szárazra.

Az ajtóhoz lépett, ám mielőtt még kiment volna, körülnézett a mosdóban, pedig jól tudta, hogy nincs rajta kívül senki a helyiségben; majd átlépte a küszöböt.

Óvatosan tette kilincsre a kezét és hangtalanul benyitott. Szégyenlősen dugta be fejét az ajtórésen. Osztályában szokásos zűrzavar uralkodott, nem zavartata őket az a tény, hogy éppen tartott az óra. Bár most megengedett volt, hisz a gyerekek csoportmunkában dolgoztak és ilyenkor ki tud csendet teremteni?

Csoportokba verődve hangoskodtak, egyesek padokon ücsörögtek, míg mások az ablakon nézegettek kifelé.

A lány lehajtott fejjel csukta be maga után az ajtót és gyors léptekkel a helyére sietett; senki nem figyelt rá. Lehuppant a székre, kezét a pad tetejére helyezte és minden figyelmét annak szentelte, mintha olyan érdekes lenne.

- Park Boram – lépett hozzá az épp órát tartó tanárnő.  A megszólított megszeppenve nézett fel. – Nem tudom mi történt kettejük között, de sürgősen beszéljék meg egymással a dolgokat. Nem úgy ismerem, mint aki bántaná a másikat, pont ezért eltekintek az előbb történt incidenstől. Ettől függetlenül elvárom, hogy bocsánatot kérjen Jang Ok Jungtól. – Próbált szigorúan nézni az egyébként mindig mosolygó középkorú nő. Boram emésztgette a hozzá intézett szavakat. Nem tetszett neki, hogy bocsánatot kell kérnie. Igazságtalannak gondolta, hisz Ok Jung volt az, aki provokálta, sértegette őt. Eddig mindig csendben tűrte a megaláztatást, de mikor beosztották ellenségének a csoportjába és amaz festékkel öntötte le, elvesztette türelmét. Nem gondolta át; lendült a keze. Kívülről csak annyit lehetett látni, hogy az addig vidám kis csapat egyik tagja hirtelen, semmi ok nélkül neki esett Jang Ok Jungnak. Hirtelen síri csend támadt, mindenki kettejüket nézte. A két lány egy darabig farkasszemet nézett, az egyiknek düh, a másiknak megvetés tükröződött a szeméből. Boram nem sokáig bírta a vádló tekinteteket maga körül, így kirohant a mosdóba.

- Igenis, tanárnő. – Felesleges lett volna magyarázkodnia, megszokta már, hogy nem számít a szava. Neki kezdhetett volna mentegetőzni, de bizonyíték nélkül nehéz lett volna alátámasztania az igazat. Ok Jung értett hozzá, hogy úgy intézze a dolgait, hogy másoknak ne tűnjön fel, ha ő kezdi el a dolgot. Ráadásul nem szerette volna, ha a lány még jobban rászállna.

Boram felállt a helyéről, bizonytalan léptekkel osztálytársnője felé indult. Hiába próbálta erősnek és magabiztosnak mutatnia magát, oly’ kicsinynek érezte önmagát, ahogy elé állt állítólagos barátnőjének.

Szoknyája szélét szorongatta, miközben arra koncentrált, hogy ne nézzen máshova, csak a másik szemébe. Ok Jung kárörvendően meredt az ébenfekete szempárba. Festett, világosbarna hajának végét türelmesen csavargatta ujja köré.

- Sajnálom – suttogta Boram olyan halkan, amennyire csak tudta. Szája egyenes vonalban maradt, alig formálta a betűket. Ok Jung tettetett érdeklődéssel hajolt közelebb.

- Micsoda? Nem hallottam tisztán.

- Sajnálom, hogy megütöttelek – emelte fel éppen annyira a hangját, hogy a másik meghallja. Az előtte álló erre pimaszul elmosolyodott.  

- Semmi gond, hiszen barátok vagyunk! – ölelésre tárta a karjait és mikor a nála alacsonyabb lány nem mozdult, magához húzta és szorosan tartotta. – Ezt még megbánod. – Suttogta a fülébe, mire a Boram minden izma megfeszült.

Elcsigázottan lépkedett az aluljáróban. Elég nehéz napot tudhatott a háta mögött; alig várta, hogy haza érjen.

Lehajtott fejjel ballagott, csak szeme sarkából érzékelte a többi embert. Szeretett hasonló helyeken tartózkodni. Sötét, hideg és barátságtalan környezetben. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért vonzotta őt, egyszerűen csak kedvelte. Ilyenkor a gondolataiba süllyedhet, falat húzhat maga köré és nem zavarja senki. Nem mintha olyan sok barátja lenne. Jobban mondva nincsenek is neki. Pedig ő szívesen barátkozna. Mikor a gimnáziumba került, megpróbált mindenkivel jóban lenni. Sokat mosolygott és beszélgetett. Az elején nagyon jól érezte magát, de ahogy telt az idő, egyre jobban megismerte osztálytársait és valahogy leszakadt tőlük. Nem volt közös érdeklődésük, így nem hívták magukkal szórakozni, véleménye nem nagyon volt a dolgokról, ha pedig igen, akkor az ellentéte lett beszélgetőpartnerének.

Önbizalma még mélyebbre csúszott, nem tudta megjátszani magát, nem tudott más lenni. A dolgok akkor kezdtek romlani, mikor kitudódott, hogy modellkedik. Pedig nem nagy dolog. A nővére imád fotózni, ebből is szeretne majd megélni, így hát rávette testvérét, hogy álljon neki modellt. Boram az elején nagyon élvezte. Örömét lelte abban, hogy a nővérének segíthet, ráadásul még több időt is tölthet el vele; arról nem is beszélve, hogy hasznosnak érezte magát. Néha elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha modell lenne. Állítólag nagyon fotógén alkat, talán be is futhat.

Boldogan és büszkén mesélt erről a többieknek, de nem várt reakció követte beszámolóját. Azt hitte, hogy érdekesnek találják és különlegesnek azért, amit szabadidejében csinál, de csalódnia kellett. Azt mondták rá, hogy beképzelt és nagyképű, amiért még henceg is vele. Azóta piszkálják, és ő nem tud ellenne cselekedni. Szövetségest nem talál az osztályban, a fiúkat nem érdekli, hogy őt éppen alázzák, a lányok meg furcsa örömöt lelnek abban, hogy bánthatják. Senki nem tesz ellene semmit. A tanároknak sem tűnik fel.

- Megjöttem – mondta félhangosan, mikor belépett a bejárati ajtón. A házban kellemes meleg uralkodott, ami kifejezetten jól esett a kinti hűvös idő után. Kilépett cipőjéből, táskáját az ajtó mögé helyezte, pulóverét a fogasra akasztotta, és a nappaliba csoszogott. Mindig is szerette a lakásukat. Szerinte nagyon szép házban élnek. Nem nagy, kis takaros és hangulatos. Ahogy testvére mondja „Egyszerű, de nagyszerű”.

Bézs-színű nappali egyik sarkában húsos levelű, dús szobanövény trónolt, magas, keskeny könyvespolc foglalta el a másik sarkot. Semmi mesterkélt, semmi steril; öblös fotelek és egy süppedős, négyszemélyes kanapé terpeszkedett a szobában.

- Végre! Gyere és segíts nekem! – Intett a kezével egy rövid, világosbarna hajú lány. A földön kiterített fotók tucatjai, valószínűleg az utóbbi hetek előhívott filmkockáit válogatja éppen.  - Mondd – mosolygott és újabb csoport képet szedett elő egy lezárt borítékból, hogy azokat is szétporciózza a parkettán. -, pasztell-sárga vagy esetleg fűzöld legyen a háttér?

 - Gondolkoztam. - köszörülte meg a torkát.

 - Min? – A másik szemmel láthatóan a képekre figyelt. - Mivel kapcsolatban?

Boram nem látta át a szisztémát, ami szerint csoportosított, kicsit el is időzött rendezési technikáján gondolkozva, de nem sokáig.

- A fotózást - mondta kurtán. – Nem akarom.

- Miért? – Nézett fel értetlenül és kissé riadtan az idősebb. Külsőre hasonlítottak. Nagyon is. Szinte egyformák voltak. Természetre pedig éppen annyira különböztek. Borammal ellentétben ő nyitott volt az új dolgok felé, szeretett emberek közt lenni, kirándulni. A bohém viselkedés mellett jellemző volt rá a felnőttek nyugalma és komolysága is.

A fiatalabbik beljebb lépett, az idősebb pedig letéve a fotókat, hátát a kanapénak döntötte. Karjai a térdén nyugodtak, ujjait összefonva húgára fókuszált. 

- Meggondoltad magad?

Boram nem tudott érzelmeket kiszűrni a szavakból. A kérdés csak szimpla kérdés volt, semmi más.

 - Igen.

 - Jól van – bólintott.

 - Akkor nem?

 - Persze. Nem. - És újra a képeket rakosgatta, ő meg csak állt ott, majdhogynem ujjait tördelve. Pár pillanatig még várakozott, hátha felnéz és kérdez, de nem. Tett egy lépést a lépcső felé, bár inkább téblábolt. A korláttól fordult vissza.

 - Nem érdekel, miért? - szólt helyette, ő pedig ismét felfüggesztette a dolgát.

 - De érdekel, nagyon érdekel. Summázva végül is azt mondtad, hogy ez az én döntésem, boldog vagy, hogy belevontalak téged is, de az utolsó szót én kell, hogy kimondjam. Persze én meg azt mondtam, hogy kell nekem a beleegyezésed, vagy az, hogy ellenezd. Naná, hogy kíváncsi vagyok, mi változott, csak picit… idegesnek tűnsz, tudod? Olyan arcod van, mint aki nem akarja, hogy kérdezzék, én meg gondoltam, akkor nem kérdezlek. Rosszul látom?

 - Nem tudom - rántotta meg a vállát. Szerette a nővérét, mégsem mondott neki semmit. Mindig is magának való volt, talán ezért nem vett észre semmit a családja. Igazából még magát sem értette. Miért nem tud a többiekkel barátkozni? Miért nem kedvelik őt? Miért nem kér segítséget? Gyávaság, ha beismered, hogy egyedül nem boldogulsz a helyzettel? Utálta ezért magát.

Az elmúlt időben egyre kevesebbet segített testvérének és ezt szóvá is tette a másik. Nevetséges indokokkal bújt ki az egyenes válaszadás alól. Most viszont kibökte. Boram úgy gondolta, hogyha abba hagyja a modellkedést, a többiek befogadják. Vagy csak szimpatikusabb lesz nekik. Az ember bármire képes, csakhogy elfogadják.

- Baj van, igaz? – Felemelte a fejét és a még mindig padlón kuporgó lányra nézett. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondasz?

- Tudom.

 - Nem tudom, hogy láttalak-e már ilyennek. Legszívesebben fognálak, leültetnélek és kivasalnám belőled azt, amitől ennyire ijesztőnek látlak, de valahogy azt mondja a szemed, hogy hagyjalak békén. Boram, nem jó így látni téged. Fokozatosan elbújsz a világ elől, és ha így folytatod, nem tudok neked segíteni. Beszélj, kérlek.

- Én csak… - Lehajtotta a fejét és a padló mintázatát kezdte el tanulmányozni. – Nincs semmi baj – emelte fel végül tekintetét és álmosollyal nézett testvére kék kontaktlencsés szemeibe. Nem várta meg a másik reakcióját, megfordult és fellépkedett a lépcsőn.

Elmerengve nézett végig az alatta elterülő tájon. Úgy érezte a hideg szél vagdossa bőrét. Ruhája és haja csurom víz volt, fedetlen lábát sértette a rücskös beton. Könny áztatta arca fájdalmasan eltorzult, ahogy visszaemlékezett az alig pár órával történtekre. Keze ökölbe szorult, szorosan tartotta maga mellett. Pár kósza tinccsel játszott a hűvös fuvallat: a szemébe fújta, fátyolként keretezte arcát.

Elszántan állt a tető peremén, ugrásra készen. Nem bírta tovább; feladta a harcot. Alaposan végig gondolt mindent, és arra jutott, hogy ez lesz a legmegfelelőbb. Ha véget vet az életének. Megszabadulna minden kíntól, minden őt ért bántódástól, sérelmektől.

Becsukta szemét és hallgatta az őt körülvevő zajt; az autók suhanását, a gyalogosok trappolását, a vidám beszélgetéseket, a madarak csicsergését, a levelek sustorgását. Elképzelte, ahogy nővére ujjong örömében és lefényképezi a nyüzsgő várost. Szomorúan elmosolyodott, mikor tudatosult benne az, hogy többet nem fogja látni. Hiányozni fog neki ez a sok kuszaság, de abban a hitben ringatja magát, hogy ez lesz a legjobb megoldás.

Gyávának érezte magát, hogy nem tudja megtenni. Mi lenne, ha leszállna és visszamenne az épületbe? Soha senki nem fogná megtudni, hogy mire készült, de akkor ugyanúgy folynának tovább az események. És ő ezt akarja elkerülni. Saját szemében is egy gyáva alak. Egy gyáva, aki arra sem képes, hogy saját problémáival szembe nézzen. Egy gyáva, aki inkább szőnyeg alá sepri a gondokat azzal áltatva magát, hogy azok egy idő után maguktól eltűnnek. Gyáva, amiért ezt az utat választja és gyáva, amiért mégsem képes ugrani. Bizonyítania kell saját magának.

Nagy levegőt vett és lépett egyet.

Érezte, ahogy egyre gyorsabban zuhan, de közben mintha megállt volna az idő. Fülében dobogott a vér, élete utolsó levegővételeit vette. Vizes ruhája még fájdalmasabban tapadt rá, elkékült keze kapaszkodót keresett.

 Úgy érezte, körülveszi valami meleg, biztonságot nyújtó. Átöleli, és azt suttogja a fülébe, hogy most már vége. Nem kell szenvednie. Utolsó gondolatával bevallta önmagának, hogy ez az, amire titkon mindig is vágyott, ami megmenthette volna halálos döntésétől. Egy ölelés.