Kazettára mondom – Tizenhárom okom volt…
A Tizenhárom
okom volt ... nagyon felkavaró, elgondolkodtató történet. Amire
a történet leginkább felhívja a figyelmet az az, hogy mennyire figyelmen kívül
tudjuk hagyni, hogy cselekedeteink milyen hatással tudnak lenni másokra.
Egyik barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet. Mikor elmesélte a tartalmát, már akkor felkeltette az érdeklődésemet a történet. A borítója is magával ragadó: a lány, ahogy nézi a buborékokat, mintha lenyűgöznék őt. Utána nyúl, mint Hannah a remény után. De tudjuk, ha megérintünk egy buborékot, még ha óvatosan is, az legtöbbször elpukkan, szertefoszlik. Azt hiszem, ez megfelelő szimbóluma Hannah reményeinek. Mert ahogy a buborékok egyik pillanatról a másikra semmivé válnak, úgy tűnt el az ő reménye, életkedve.
Szinte lehetetlen letenni. Miután kiolvastam, kerestem
írásokat blogokban, hogy lássam, másoknak hogyan tetszett a könyv. A legtöbben
nem értették meg Hannah, az öngyilkos lány okait. Nos, én viszont nagyon bele
tudtam élni magam a történetbe. Félreértés ne essék, én képtelen lennék megölni
magam. De mégis, míg Hanna a múltját, az érzéseit mesélte, volt, hogy magamra
ismertem. Én sem tudhatok magam mögött egy felhőtlen múltat, még ha nem is
éltem át annyi durva dolgot, mint ő.
A legtöbbször
olvasás közben arra gondoltam, hogy „Hanna, vedd már észre, hogy ott van neked
Clay! Ne dobd őt el magadtól!” De hiába, hiszen Hanna halott. Akik pedig a
kazettáit hallgatják, valamilyen szinten felelősek azért, hogy nem bírta
tovább, és inkább feladta. Én nem tartom gyávaságnak az öngyilkosságot. Inkább
ostobaságnak. De csak azért, mert a legtöbbször, ha apró dolgok is, de van még
miért élni. Legtöbbször elölről lehet kezdeni mindent. Ha pedig mégsem, még
mindig van idő feladni...
Belegondoltatok már abba, hogy akár egy mondattal valakit el tudunk indítani egy lejtőn lefelé? Hannah-nál is minden egy kis dologgal kezdődik, majd, mint a láncszem, folytatódik.
A pletyka az egyik legocsmányabb dolog.
"Hallhatsz
pletykákat", mondtam "de nem ismerheted őket."
Clay Jensen semmit
sem akart tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta -, magával
kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő
neve is elhangzik a kazettákon és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a
haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai
nyomán bejárta a városkájukat… és amire fényt derített, az örökre
megváltoztatta az életét. Olvasmányos, izgalmas, lebilincselő, megdöbbentő...
sorolhatnám még a jelzőket, de maradjunk a tanulságosnál. Mert Hannah Baker
története kiválóan bemutatja, hogy a cselekedeteinknek következményei vannak,
még a legapróbbaknak is. Hogy a nagyobbakról ne is beszéljünk.
Hannah kazettái végül is olyan üzenetet hordoznak, amit mindenkinek
érdemes az eszébe vésnie: nem tudjuk, milyen következményekkel járnak a
tetteink. Épp ezért legközelebb álljunk meg, és gondolkodjuk el egy pillanatra,
mielőtt rosszindulatból vagy bármi más miatt megbántunk valakit. És figyeljünk
oda másokra, hogy szándékosan se tudjanak annyira egyedül maradni, amennyire
Hannah tette. Egy szó, mint száz: számomra ez a könyv
egyszerűen nagyszerű volt. Megfogott, megrázott, elgondolkodtatott, megérintett.
A végén külön kis csavarként szerepel egy interjú az íróval, amiben arról
olvashattunk többek között, hogy honnan jött az ötlet, hogyan sikerült megírni,
minek mennyi valóságalapja van és milyen zenéket hallgatott szívesen az egyes
jelenetek megírása közben. Én ezt is legalább olyan elbűvölten olvastam, mint
magát a történetet.
A történet nagyon felkavart... és megtanított valamire. Arra, hogy jobban odafigyeljek a környezetemben lévőkre. Figyeljünk jobban egymásra! Hallgassuk meg a másikat, vagy kezdeményezzünk beszélgetést, ha látjuk, hogy letört az, akit nap, mint nap látunk. Mert lehet, hogy egy kis odafigyeléssel valakinek adunk egy kis löketet ahhoz, hogy pozitívabban szemlélje a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése